Naskalat túra, majdnem.

Lépés lépés után, s a hó a térdemig ér. Szerencsére nem én vagyok az első a sorban. Én csak rakom a lábam, és mintha kályhacsőbe lépkednék. Ahol kisebb a hó ott még elágaznak a nyomok, de ahol térden felül ér, ott mindenki jólnevelten ugyanoda lép, minden lábnyom az előzők pontos helyére kerül. Már hazafelé tartunk. Siettünk, mert hamar sötétedik, s mégis leérünk szürkületben. Pedig lámpákat is hoztunk. Hosszú túra volt...

- Élet ez? - kiáltja viccesen Doró, amint besüpped a hóba.

Jó kezdem az elején, Balán előtt hirtelen fék, majd elnézem a letérőt. Havas úton rövid zötykölődés, kocsiból ki, csepp elbizonytalanodás, mert egyikünk sem ismeri az utat. A maps ép reggeli szüneten, s azzal jobbra le, a patakon át neki a meredeknek. A fakitermelők burrogása elött ott voltunk, mikor az első kitermelő csapat megérkezik, mi már madártávlatból bámuljuk a széldöntést. Na most már nem kell lopni, csak el kell takarítani, s (remélem) majd újra beültetni. Kinő az magától is, nyugtatom Dorót, s magamat is, talán 20 év múlva....most elég síralmas a látvány, elfújta a szél.

Közben megjönnek a kitermelök. Szombaton is dolgoznak. Egy a TÁF-ban, egy az orrán ül, s egy a hátán. Burrogásuk elkísér egy darabig...

Kiérünk a gerincre, és szembesülünk a helyi ember kertelési mániájával. Szögesdrót, deszka, mindegy csak, kert legyen. Az állatok ellen kell, szomszéd se kaszáljon bennebb, s amúgy is ha kertelhetö, akkor kertelödik. Kilométer hosszú kertek, s két oldalon ugyanaz. Esztenák minden domb és hegyoldalon. Csak elképzelni lehet, a nyári kalandtúrát, a kutyák közt. Mert lehet kerítés, de valahogy a nyájakat mindig a azon kívül kell legeltetni. Távolban fel is ugat egy kutya. Viszaugatunk. Mintha közeledne, s már nem merünk ugatni. Hiába, hogy a visszhang újabb kiáltásra bíztat.

Nem kell félni nyáron sem a kutyától, csak nem gyalog kell jönni. Terepjáró! Most már olcsón lehet kapni, s be sem kell íratni. Angol számmal, jobb kormánnyal, s télen hószánnal. Gyalogtúra.

Elindulunk a töretlen hóban Naskalat fele. Jobbra, mert csak annyit tudunk róla, hogy jobbra van. Szerencsére találkozunk egy felkészültebb csapattal, épp a térképet nézegetik. Papír térképet, analóg módon. Mi valahogy mindig ráfázunk a maps-ra. Rákérdezünk és ugyanaz a cél nekik is. Na de jó, legalább tapossák előttünk a havat.

Ja de hogy ne felejtsem, jóval azelőtt, találunk egy gödröt. Nem nagy, kb tíz méter átmérőjű, és két méter mély. S pont ennyire jellemtelen mint az előbbi leírása. Olyan havas mint a táj csak homorú. De mivel gödör, letérünk az útról és megcsodáljuk.

- Nem mersz bele mászni ! - biztatom Dorót.

- Milyen ? - kiált távolról Cristi.

- Á nem érdemes ezért kitérni, de azért gyere nézd meg magadnak, nem minden nap látsz gödröt.

Pár óra után, energiánk végén elérünk a célig. Megjelenik a Naskalat. Az kell legyen, mert már tovább nem megyünk. Ha netán nem is az, mi kinevezzük annak, 2:30 és kell fordulni vissza.Doró szereti a pontosságot.

(Utólg kiderült, volt még vagy 2 kilométer a Naskalatig. De hegy hegy, s jobbról is fenyők meg balról is fenyők, havas minden, fordulunk vissza.)

A tetön túl nagya szél, viszzahúzodunk a gerincröl, és végre kaja. Doró megkínálja a társaságot, a saját recept alapján összegyúrt zabpehely gombóccal. Finom, de az alakja alapján raffaello ízre számítottam. Nem az, de azért jólesik.

Hazafele, ugyanolyan hosszú de legalább lejtőre kell menni, s végre egy jó, egész napos gyaloglás. Cserkész ének hangzik a sorban. Cristi legelöl, fel is mordul, hogy mit mind stresszeljük a jobb, bal, jobb dallamokkal, örvend hogy tud még menni. A lányok váltanak csángó dallamokra. A nap lemegy, s mi még mindig valahol a gerincen. Sok pihenő nincs, Hermina kinyúlik, mi meg térdre huppanunk a hóba. Doró még mindig tele energiával.

Csak nézelődni kellene többet... elindulunk, élet ez?

P.S. És közben András is előhívta és szkennelte fotóit a múltkori túráról, és jobb későn mint soha: