Analógklub

fotó: Elekes Károly        2045 van. Köd van. Nem reggeli köd, nem az a „majd felszáll” típus. Itt mindennap köd van. A fenyveseknek már csak a csontvázai maradtak. Nyikorgó, recsegő emlékművek a szélben. A köd elnyomja hangjukat, néma csend ül a tájon, az emberek nem mozdulnak. A képeket, könyveket, filmeket rég mesterséges intelligencia gyártja. A képernyőket felváltották a beépített kijelzők, majd a jel, ami valós időben átfesti a szemünk által látott tájakat. Az internet halott, vagyis emberi halott. Robotok milliói készítik a tartalmakat, üzennek, vitáznak egymással, lájkolják a posztokat, készítik az ételeket, vezetik az autókat, élik az életünket. Mi meg csak vagyunk. Van aki matat, van aki csak sunyít. Zombik egy országnyi kamerán át nézve. Minden oszlopon kábelek, antennák a hegyeken, lefed mindent a jel. Az egyesek és nullások gigahertzeken hullámzó halmaza minden zugát betölti a tájnak. De még vannak helyek, ahova nem ér el a jel. Régi nemzeti parkok. Ide ...